Csigaház

A Csigaház Blog saját tapasztalatokon alapuló életbölcseleti írások gyűjteménye.Támogathat és erősíthet abban, hogy a magad értelmével találj rá mindarra, ami neked a legjobb.

Montorffy Letti

 

Montorffy Letti spirituális írónő és coach bölcseleti írásai elsősorban azokhoz az emberekhez szónak, akik úgy döntenek, hogy sorsuknak nem elszenvedői és reagálói lesznek, hanem a lélek erejével és a szív bátorságával a változás útjára lépnek. Kockáztatnak és nem félnek a szenvedéstől, rosszakaróktól és kicsinyes hitetlenkedőktől. Elindulnak, mert pontosan tudják, hogy a fejlődés és a változás csak úgy jöhet létre, ha előbb saját maguk változnak. Éretté teszik szellemüket, lelküket, jellemüket, hogy teljesebb, derűsebb és harmonikusabb életet élhessenek.

 

 

Csigavonalak mentén

Egyik kedvenc gondolatom Edward Albee amerikai drámaírótól ma újra eszembe jutott....

 "Az embernek néha nagyon nagy kerülőt kell tennie, hogy aztán a helyes úton, a lehető legrövidebben jusson el a célhoz."

Mostani tudásommal már azt gondolom, nem néha, hanem elég gyakran, sőt szinte minden jelentős, sorsfordító változást kerülő spirálok előznek meg. Sok-sok kis csigavonal egymás után, amíg végül kicsigázunk arra az útra, a végsőre. És ezt sosem lehet könnyen megúszni. Személyes életfeladatunkért nagyon keményen meg kell küzdenünk. Amikor azt mondom, keményen, véletlenül sem arra gondolok, hogy erőből és harcosan, bezárkózva, gőgösen, rátartian, ego-büszkén és hülye felsőbbrendűséggel.

A személyes utadat megtalálni csakis tökéletes önismerettel, emberi tartással, valódi nyitottsággal, előítéletektől mentesen, az új, a más be- és elfogadásával lehet. Szelíden és kedvesen. Megértéssel önmagad felé; kis játszmáid, tévútjaid megbocsájtásával és elengedésével. Mert csak az tud megbocsájtani másoknak, aki önmagának is tud. Mivel minden belőlünk indul ki, ezért amíg magunkkal nem kötünk békét és nem engedjük meg, hogy erős hittel vigyük az életünk, addig csak a felszínen pancsikolunk. De nem úgy, mint egy kisgyerek. Mert ők önfeledtek és vidámak és a rosszkedvüket gyorsan felejtik; a jelenben élnek. Mi felnőttek gyakran a saját szennyesünkben fürdőzünk, pedig tisztára is moshatnánk elménket, ha végre átalakítanánk a bennünk lévő fel-felbuggyanó rossz energiákat a szeretet és a megértés energiájává. Valahogy mindig a másiktól várjuk, hogy ezt megtegye velünk. Pedig ez a mi dolgunk, a mi testünk, a mi lelkünk, a mi szívünk, a mi elménk. Miért szeretnénk a megoldást másra bízni?

 

Sokszor elmondtam már de most újra leírom. Ahogy én viselkedem, az engem minősít, sohasem a másikat, akinek adom. Vagyis ostobaság az a gondolat, hogy „neki nem adok többet, mert nem érdemli meg”. Ki vagyok én, hogy eldöntsem, megérdemli-e vagy sem? Gyarló ember vagyok, mint ő, hibákkal és erényekkel, mint ő, és ha előrébb tartok, mint ő, nem büntetnem kell, hanem emelnem őt és majd a másik eldönti, hogy mit kezd azzal, amit tőlem kap. Ha nem tudod ezt megtenni, inkább kerüld el azt a lelket  de ne bántsd meg. Tudom, hogy nehéz egy sértett helyzetben emberként viselkedni és nem visszavágni és odacsapni. Viszont azt gondolom ez ám a csodálatos, emberhez méltó feladat, amiben fejlődni lehet, kell és érdemes. Minden más megoldás, mint például a bosszúállás, kisstílű. Az életet minden területen csak nagyvonalúan érdemes élni. Szándékosan bántani egy másik embert nem nagyvonalú lélekre vall. Magamat mások elé helyezni, lenézni, leszólni, ítéletet mondani másokra szintén nem az. Amíg ebben élsz, csak körbe-körbe a számodra rossz  csigavonalak mentén haladsz, és csak látszólag jutsz előrébb. Ha igaz módon, hittel mész abban a spirálban, előrébb juthatsz benne, ha nem, újra és újra visszaránt. Mert abban az egyben biztos lehetsz, akár a halálban, ha nem fejlődsz, a spirál mindig visszaránt. Fejlődés nélkül nem lehet rálelni sem a saját utadra sem az igazi párodra. Fejlődés nélkül nem az vagy, aki valójában lehetnél. Az életet mindig felfelé kell élni. Hamvas Béla ezt írta a Silentiumban.

Átvalósulni. Ezt pedig csak fölfelé lehet. Más út nincs. Az élet arra való, hogy nagy dolgoknak feláldozzák. Egyébként semmi értelme.”

 A legnagyobb dolog pedig ez: önmagunk alázatos, nagyvonalú és türelmes megismerése. Legjobb, legigazibb, legnagyszerűbb részünk felfedezése. Az áldozat pedig nem más, mint elengedése a bennünk lévő rossz minőségeknek. Minden más csak ezután jöhet...

 

 

Félig

Megehetsz egy almát félig. Elvégezhetsz valamilyen munkát, énekelhetsz egy dalt félig de szeretni nem lehet félig. Szeretni nem lehet se kicsit se közepesen. Szeretni csak nagyon és teljes egészében lehet. Mindegy, hogy barátságról vagy szerelemről van szó. Nem adhatsz sem falatokat, sem szeleteket a szeretetedből. Ha szeretsz, csak teljesen szerethetsz, még ha olykor, rövid időre pokolra kell szállnod, akkor is.

A szeretet: bizalom.

Aki szeret téged, amellett az ember mellett biztonságban vagy. Nem félsz, nem szorongsz, nem gyötröd magad felesleges kérdésekkel. Minden magától történik, erőszak, ráutaló magatartás és akarás nélkül. Egyszerűen megtörténik, olyan természetesen, mint ahogyan útra kél egy mosoly, kisüt a nap vagy elkezd esni az eső. Szeretetet nem lehet kérni, mert a szeretet csak úgy árad, ha létrejön. Árad, beborít és gyógyít. Az életben minden nélkülözhető: tárgyak, emberek, anyagi javak de a szeretet nem. Nélküle nem lesz lelked, amit kitárj. Nem lesz szemed, amivel láss. Nem lesz füled, hogy hallj. Nem lesz karod, hogy ölelj. Test nélküli fulladozó törzs leszel, mint partra vetett hal zihálsz a semmiben...

Elmondhatsz félig egy verset. Elolvashatsz félig egy regényt, kitakaríthatsz félig egy lakást, elgondolhatod félig, hogy.... de nem szerethetsz félig. A szeretetben nincsenek félmegoldások, csak teljes és egész létezik mindenből, ami szeretve van.

Fotó:Molnár Péter

Hínárember vagy?

Nem szeretem sem a skatulyákat, sem a kategóriákat de az is igaz, hogy az életünk, ezek teljes hiányában olykor zűrzavaros lenne. Az embereket, eseményeket, tárgyakat, érzéseket és sok minden mást akaratlanul is kategóriákba rendezünk. Rangsorolunk. Választunk. Naponta, hetente, havonta. Fontossági sorrendet állítunk és összehasonlításokat végzünk. Értékeljük mire és kire szánunk több vagy kevesebb időt. Dolgaink öntudatlan összemérésével meghatározzuk, mire van szükségünk és mire nincs. Az az ember, aki rendben van önmagával és azon az úton halad az élete, ami az övé, olyanok veszik körül, akik támogatják a fejlődését, az az ember tud nemet mondani.

Ez az első, ami a szellemi, lelki érettség egyik legszembetűnőbb mércéje, hogy nem fél nemet mondani. A másik, a harag és a düh érzése, ami semmi esetre sem tévesztendő össze a szenvedéllyel! Fejlettséged szintjét ott tudod a legjobban lemérni, hogy mi és mennyire tud feldühíteni. Tudatosan figyeld meg, melyek azok a történések, emberi tulajdonságok, amelyek kiborítanak annyira, hogy elveszted a józan ítélőképességedet és vagdalkozol, durva megjegyzéseket teszel és szándékosan, tettel vagy szavakkal bántod azt, aki vélt vagy valós kárt okozott neked.

Az embert mindig az dühíti fel a legjobban, amit saját magában még nem tett rendbe.

Ez persze nem azt jelenti, hogy aki leszámolt a démonjaival az soha nem dühös. Dehogynem, csak másképpen. Abban már nincs eszeveszett, bántó indulat. Ráébredés van, tudatos figyelem és harmónia. A fekete több ezer árnyalatával amúgy sem lehet végleg leszámolni; hiszen mindig újabb és újabb feladatokat ad. Viszont ha képes vagy fejlődni és önmagad legjobb részéhez egyre közelebb kerülni -ahogy a köznyelv is mondja- nem fogsz megijedni a saját árnyékodtól és kritikus helyzetben is békés és nyugodt tudsz maradni.

Ilyenkor az történik, hogy kiveszed magad abból a szituációból ami épp felbosszantott, ezzel máris hátrább léptél és távolról, személyes érzelmek nélkül tudsz a problémádra nézni. Ez másfajta figyelem, mint amikor benne fortyogsz a levesedben. Képes leszel helyesen elemezni a helyzetet amiben már nem te vagy a főszereplő. Ezt fogalmaztam meg úgy néhány évvel ezelőtt, hogy lásd magad, mint idegent! Meg fogsz lepődni, milyen felfedezéseket lehet így tenni önmagadról. Azokban a pillanatokban, amikor erre képes vagy azonnal elszáll belőled a harag, az indulat energiáját ugyanis másfelé irányítod és így már nem tud lehúzni sem téged sem pedig azt, akinek szántad.

A harag: hínár, rád tekeredik és kizárólag lefelé képes rántani és amíg mérges vagy addig fogva is tart. A magyar nyelv izgalma, csodája, szépsége mindig rabul ejt; ha mérges vagy, akkor méreg van benned. Ha többször vagy mérges és állandósul ez az állapot, akkor mérgezetté teszed magad. Te, egyes egyedül teszed ezt magaddal, nem más! Mérgezett lélekkel pedig nem lehet fejlődni. Hínárembernek lenni épp annyi energiába kerül, mint szivárványt festeni a saját és a téged körülvevő emberek feje fölé. Te döntöd el, hogy lefelé húzod-e magad és másokat vagy emelsz. Az energia benned van és te döntöd el, mire használod fel. Okozhatnak bosszúságot mások és valószínűleg többször is előfordul életed során, hogy feldühítenek de nem mindegy, milyen érettségi szinten és hogyan fogadod ezt. Felhasználod arra, hogy tapasztalj, fejlődj vagy megelégszel azzal, hogy időről időre minden értelem nélkül kiveted magadra és ezzel a hozzád közelebb állókra is kártékony hínár lasszódat.

Benned van mindkét lehetőség, te döntesz, hogy melyiknek adsz nagyobb teret. Személyes tapasztalatom, hogy nincs annál felszabadítóbb és békésebb érzés, mint amikor elkezded rendbe tenni hiányosságaidat. Csökken benned a méreg és egyre ritkábban gerjedsz hirtelen haragra. Tisztulsz és könnyű leszel. Ha folyamatosan dolgozol a személyes fejlődéseden, egyre kevésbe fog felbosszantani mások számodra ellenszenves viselkedése, mert rájössz, hogy amivel már nincs dolgod, amit rendeztél magadban, mint pl. kisebbségi érzés, hazugság, hűtlenség, manipulálás, féltékenység, bizalmatlanság, türelmetlenség, önsanyargatás, az már nem fog bosszantani, mert nem hagytál magadban számára életképes teret, amiben levegőhöz jutna.

Ha például önértékelési zavarokkal küzdesz, azonnal indulatos leszel, ha valaki kritikusan értékeli a tetteid de néha egy jó szándékkal feltett kérdés is lavinát indíthat el, amíg benned zűrzavar van. Ha már rendbe tetted ezt a területet, semmilyen negatív értékelés nem tud felbosszantani, ami az értékeidre vonatkozik. És így van ez a többi területtel is. Ennek az önfejlesztési folyamatnak szinte sosincs vége. Mindig tanulók vagyunk, ameddig élünk. A különbség abban rejlik, hogy ki melyik fejlettségi szinten tart. Sose nézzünk le senki azért, mert még nem tart ott, ahol mi és sose irigyeljünk senkit azért, mert előrébb jár nálunk. Mindenkinek saját, személyre szabott útja van, saját kudarc és siker történettel. Tisztelettel és alázattal viszonyuljunk önmagunk és mások szenvedés és siker történetéhez.

Senki sem különb a másiknál, csak a létra más-más fokán állunk. Az önmagunkon való munkát soha nem lehet abbahagyni; a befektetett erőfeszítések függvényében állhatunk a létra legalsó és felsőbb fokán is. Rosszabb esetben az is megtörténhet, hogy időrendben előbb voltunk fent, mint lent. Törekedjünk arra, hogy ne ugráljunk össze-vissza azon a lajtorján, hanem haladjunk fokról fokra egyre feljebb. A hitelesség érték.Tartást és szelíd erőt ad. Olyan erőt, amely alkalmassá tesz minket az életfaladataink megoldására.

 

Fotó:Molnár Péter

 

 

Betűlábak szívem pereméről avagy lelkes blogger lettem...

Meglepő információt osztok meg Veletek. Azóta írok, amióta megtanítottak írni az iskolában. Magyar tanárnőnk, Koltai Rezsőné, Magdi néni - aki egészen bizonyos, hogy egy angyal volt- egyszer, azután többször is, arra kért minket, hogy írjunk otthon fogalmazást. Néhány osztálytársamat kirázta a hideg ettől a szótól, hogy fogalmazás de számomra maga volt a csoda....azt hiszem azóta vagyok lelkes az életre, amióta azt kérték tőlem, hogy fogalmazzak. Már akkoriban is azt csináltam, hogy napokig, sokszor hetekig gyűjtögettem magamban a gondolatokat és csak akkor írtam le, amikor azok a lelkem és az ujjam hegyéig csordultak. Amikor túlcsordult bennem az összes szó és betűlábak lógtak le szívem pereméről, mint sűrű, olajos cseppek. Mindig így jártam; a szívembe kapaszkodó betűkből építettem szárnyat. Csak így tudtam repülni.

Néha azonban hallgatok. Sokáig bírok hallgatni. Utálom a semmiről órákig fecsegőket. Gyerekkoromban furcsálltam (ma már tudom, miért de még mindig nem értem), hogy miért jó az a felnőtteknek, ha hosszasan beszélgetnek egyáltalán nem fontos dolgokról, mint például az időjárás vagy az, hogy Gézuka milyen gyorsan, milyen nagyot nőtt vagy a szomszéd Sári néni túl sok sminket használ.

Ma is inkább hallgatok, ha úgy érzem csak felesleges dolgokról tudnék beszélni. Nem akarok olyanná válni, amilyen sosem szerettem volna lenni, amikor majdnem olyan akartam lenni, mint most. Hallgatok. Lelkesen. Aki ismer tudja, hogy ezek az én csendjeim valójában nem csendek, mert ezekből a hosszú hallgatásaimból születnek a legmerészebb írások. Versek vagy más gondolatok és ezekhez olykor hallgatnom kell. A változás dinamikája az, ami igazán lelkessé tud tenni és az, ha meghagynak magamnak. Már nem kell, hogy értsenek, hogy épp mi és miért hasít a torkomba, csak hagyjanak meg magamnak, hogy én így vagyok lelkes.

Előfordul, hogy naponta írok de van olyan is, amikor hetekig csak gyűjtöm magamban azt a sok kusza, keserű, sós, édes és fanyar gondolatot. Érlelem a csodás kis hordómban a nedűt. Az én lelkességem a lelkemből fakadó derű, az, ami megment, ha zuhannék. Néha azzal, hogy hagy zuhanni. Merülni. Bele a semmibe. Lelkesen.

Elhallgatott bánataink

Megesik, hogy néha szinte „elhallgatjuk” magunk elől a bánatot. Nem szólunk órákon, esetleg napokon, hónapokon át, valakihez s közben a másik lelke széthasad. Összetörjük a némaságunkkal. Egyébiránt a magunkét is de ezt csak később érezzük meg. Mert nemcsak szavakkal lehet bántani. Gyakran a némaságban több üzenet van, mint a beszédben. Azt hiszem, a legnagyobb sikoly a némaságban van.

Mindenki másért hallgat. Közömbösség, félelem, tanácstalanság, kétely. Ők mind a némaság éles hangjai. Tudunk-e, kell-e valamit a némaság ellen tenni? A saját némaságunkkal általában tudunk mit kezdeni, a másik némasága viszont gyilkol. Azt tudjuk, hogy miért hallgatunk de azt nem, hogy a másik, miért nem szól hozzánk és közben mindketten tudjuk, beszélni kellene.

Ha, tudjuk! Mert ha már nem, akkor ott, abban a kapcsolatban valami meghasadt és a némaság órái, napjai után nem jön semmilyen extatikus örömünnep. Vagy a felismerése annak, hogy a némaság néha szükséges. Tudni kell hallgatni, azután tudni kell megszólalni, beszélni, mintha énekelnénk. Legyen benne dallam, kedvesség, szenvedély és derű. Ahol szeretet van, ott előbb utóbb a csend megtörik és a szavak elkezdenek sűrűn áramlani. Akiben a szeretet sem képes feloldozni a némaságot, az előbb-utóbb magányos és zárkózott lélek lesz. Mert félteni fogja magát minden erős érzéstől és újra meg újra a némaságba menekül. Azt gondolja, amíg nem beszél, védve van, nem marhat bele semmi, közben nem veszi észre, hogy éppen ez az az áldatlan állapot, amelyben saját magába harapja a legnagyobb sebet. Nem érzi, hogy ezt a fájdalmat nem más okozta, hanem ő, mert félt. Félt attól, hogy nagyon szeret. Pedig nem lehet, nem érdemes máshogyan szeretni, csak nagyon és akkor bizony úgy kell lennie, hogy az fáj. És ebben a fájdalomban is tudni kell magunkat szeretni. Nem sajnálni! Szeretni! Óriási különbség van a két érzés között, mert az egyik nyomorulttá tesz, a másik viszont tűzijátékot robbant bennünk és a fejlődés ott kezdődik, hogy nem féltjük magunkat semmitől és merünk robbanni. Az életben minden lényeges, sorsfordító dolog akkor történik, amikor a kényelmi zónánkból kirobbantjuk magunkat vagy megengedjük, hogy valaki más kirobbantson minket.

 

Fotó:Molnár Péter